2026. július 12., vasárnap

Visszatérés Grúziába




Üdvözöllek Kedves Olvasóim 😊



Örülök, hogy még vannak akik szeretnek olvasni és ilyen módon átélni az élményeket. Tartsatok is velünk, hisz a kalandok nem jönnek házhoz. Ezúttal újra Grúziába kalandozunk, hisz számomra megunhatatlan ez a csodaország.


Kaukázus


(2026. Július)
Újra a repülőgépen a felhők felett, úton a szabadság felé. Elérkezett ez a dátum, még ha lassan is. Most 6 hétre magam mögött hagyhatom a munkát, kikapcsolhatok, felfedezhetek, csak rajtam múlik hogyan élem meg, merre kalandozok.
Egy hete még egy fantasztikus szlovákiai motoros túrán voltam négy barátommal, ami nagyon jól sikerült. Gurultunk napsütésben, esőben, jégesőben, viharban. Csodás hegyi utakon, vagy éppen a városban araszolva. Élveztük minden pillanatát: a hegyeket, erdőket, folyókat és egymás társaságát.
Köszönöm Srácok! 

De most ugorjunk vissza a repülőre.
Elérkezett egy újabb kaland, mely sok előkészülettel járt, és nem mindig ment zökkenőmentesen.
Tavaly mikor Anettal (húgommal) megérkeztünk Grúziába, éreztem, hogy jó helyen vagyok. Elvarázsolt a hangulata, szépsége, tiszta valósága. (Erről az előző blogban már olvashattatok). 
Húgom most nem tart velem, ő jelenleg máshol éli meg a csodákat és élvezi a szabadságot. Bátran lépett egyet (vagyis inkább ugrott), kis hátizsákjával és hatalmas szívével nekivágott az ismeretlennek. Kezdésnek egy albániai táncfesztivált választott, aztán boldogan repült Szicíliába, ahol kutyusokra és cicákra vigyázott. Innen pedig már ,,csak'' három repülőút kellett, hogy elérje álmai szigetét. Papagájokat etet, az óceánon horgászik, manta rájákkal úszkál...és még sorolhatnám... Ez az ő története, reméljük elmeséli egyszer. 😊



Térjünk vissza újra a repcsire, mely úton van Grúzia felé ezen az éjjelen. Most Janika (unokatesóm) tart velem. Amíg suhan velünk a gép, nézzük át az előzményeket. Tavaly már említettem neki, hogy ezeket a csodákat motorral átélhetnénk. Megnézte a képeket, nem sokat gondolkozott, és mondta, hogy akkor szervezzük is le. Így szépen a télen kezdetét vette  a tervezés. Osztottunk, szoroztunk, kivontunk, összeadtunk. Nem volt könnyű olyan helyet találni, akitől bérelhetünk két  megfelelő motort. E-mailek sora, vagy éppen üzenetek, melyekre választ sem kaptunk. Az autóbérlés valahogy egyszerűbben ment az előző évben, és jóval olcsóbb volt. Mikor már azt hittük megvan a befutó hely az alkalmas motorokkal (Royal Enfield Himalayan 450), amit le is foglaltunk, sajnos újabb falba ütköztünk. Korrekt módon közölték, hogy lehet nem érkeznek meg a gyártótól, Indiából, az említett motorok.
Így nem szeretne hitegetni minket, és választhatunk más típust a kínálatból. Azonban nem találtunk számunkra ideálisat, így elbúcsúztunk. Újabb tervezgetések, keresések után találtuk meg Tbilisiben a SlavaTour céget (ez nem a reklám helye, sőt...). Szépen le is foglaltunk két kínai motort (Cf Moto MT 450), és azt hittük minden rendben is van.
Sok-sok e-mail váltás után eljutottunk a foglalásig. Melyhez elutaltuk a bérlési összeg felét euróban, idegen embereknek, egy idegen országba. Először nem igazán reagáltak, aztán nem látták a pénzt, végül megnyugtattak, hogy ők néztek el valamit és ott van, minden rendben. Hurrá. Hátra is dőlhettünk volna... Aztán jött a hivatalos üzenet pár nap múlva, hogy a lefoglalt időpontban használhatjuk a két motort, két sisakkal (ami persze feláras, de ezt tudtuk), és 300 kilométeres napi limittel (na ezt már nem tudtuk). Napi limit? Tessék? Hiszen a weboldalon nem így hirdették, háborodtunk fel jogosan.
 Újabb e-mailek oda-vissza, nem túl jó hangulatban. Nem értették mi a gond, hisz kicsi az ország, nem lehet sokat menni. Na itt már végképp kiborultam. Küldtem nekik képeket a hirdetésről, melyben tényleg nincs korlátozás, és ha tényleg így gondolják akkor kérjük vissza a pénzünket. Persze nem sok esélyt láttam az utóbbira. Pár nap izgulás után jött az üzenet, hogy nincs kilométer korlátozás. Na végre, de minek kellettek ezek a felesleges körök? Szerveztem már pár utat, de úgy éreztem párszor, hogy ez most kifog rajtam. Az első napra szállást is foglaltunk náluk. Persze semmi válasz, megerősítés. Ehhez is kellett idő mire rendeződött. Ezek után kicsit félve indultunk útnak, vajon mit találnak még ki a helyszínen...

Hajnalban szállt le a gépünk Kutaisi repterén. Innen az előre lefoglalt buszjegyekkel ültünk fel a Tbilisibe tartó járatra. A négy órás út érdekes volt, ízelítőt kaptunk a vezetési morálból.
Sofőrünk is elég lazán nyomta, pólóban, fülessel a fülében száguldozott. De végül épségben célba értünk, köszönjük.
Mászkáltunk kicsit, pénzt váltottunk, sim kártyát vettünk, ebédeltünk. Kicsit nehézkes volt a mozgás, hisz cipeltük a motoros kabátot, cipőt, nadrágot. Költségcsökkentés címén, így csak sisakokat kellett bérelnünk. A reptéren pedig felhúztuk a felszerelést, hátizsák fel, így nem kellett pluszban csomagért fizetni. Persze nem is fáztunk így nyár derekán.




Bolt taxival felmentünk a dombra a bérlős céghez, hogy bejelentkezzünk, papírozzunk, és átvegyük a szobát, hogy végre pihenjünk, mert régóta ébren voltunk már, meg a két óra időeltolódás sem a mi oldalunkon volt. Szegény, szebb napokat látott Toyota Prius alig bírt felmenni a meredek úton, de leküzdötte. Sofőrünk is derekasan izzadt közben, de a pénzt vidáman rakta zsebre a végén.
Szóval megérkeztünk végre a céghez, hogy elintézzünk mindent, aludjunk és holnap végre motorra pattanjunk.


SlavaTour


Nos a papírozás elég nehézkesen ment, szenvedés volt. A fickó (David) nem tudott angolul, illetve szerintem értett belőle valamit de beszélni nem tudott, a hölgy egy kicsit tudott beszélni. Így jobb híján, fordítóval kommunikáltunk. Gondolhatjátok, hogy nem egy délutáni matiné volt. Itt már kb. 32 órája voltunk ébren... Na és akkor jöttek a kérdések: mikor és mennyit utaltunk stb.. Igazoljam, küldjem át. Miért ennyi az összeg, miért egy tranzakcióban van?... Két óra szenvedés után megoldottuk, bár magam sem értem hogyan sikerült. Megkaptuk a szobát végre. Persze már olyan késő volt, hogy nem aludtunk, inkább élő zombikként kihúztuk már estig. Hat óra körül azért javasoltuk nekik, hogy válasszuk ki a két sisakot meg az egy pár csizmát, hogy ne reggel húzzuk az időt. Megmutatták mik vannak, válasszunk. Janika talált szerencsére csizmát, aminek örült, persze szegény ekkor még nem tudta hogy beázik és eléggé tönkreteszi majd az élményt. Sisakot is talált, de én sajnos nem. Vagy kicsi volt a fejemre vagy extra nagy és forgott rajta. Csaj felhúzza és mutatja hogy jó. Felhúzom és a füleim majdnem benne maradtak, mondom nekem ez nem jó. És néz rám értetlenül. Kérdezem, hogy most akkor mi a megoldás. Ők nem tudják, ezek vannak. Már a bélést cserélgettem bennük, mindent megpróbáltam, de nem lett jó egyik sem. Na itt már a türelem szó nem létezett számomra. Lementem a műhelybe utolsó reményemben, hátha találok valamit. A szerelő sráccal dumáltam is, és találtunk egy cross sisakot szemüveggel. Persze eléggé gatya volt, de nem érdekelt. Mondta, hogy ő szokta használni mikor kipróbálja a motorokat, de elvihetem. Jó arc volt, innen is nagy köszönet, ő volt a legnormálisabb a bandában. Boldogan megyek az irodába (kár volt), és mutatom Davidnek, hogy végre megvan amit kerestünk. Nézi, majd valamit gépel a fordítóba: szükséged van a szemüvegre? Hát persze, menetszél, eső, por.... Újra gépel: plusz rá kell fizetni...
Na és itt robbant a bomba. Tudom csúnyán viselkedtem, de nem bírtam tovább. Levettem a szemüveget a sisakról, odaraktam az asztalra, kimentem. És akkor magyarul elordítottam magam és elküldtem mindenkit a fenébe de úgy igazán magyarosan káromkodva. Persze ezzel Janikát is kellemetlen helyzetbe hoztam, sajnálom, de nem bírtam tovább, ott kijött minden előzmény és jelen. Érdekes módon este még írt egy üzenetet, hogy ingyen használhatom a szemüveget. Mondanom sem kell  holtfáradtan dőltünk be az ágyba, nulla aggyal.




Eljött a reggel, irány reggelizni. Találkoztunk Indiaiakkal (namaste), akik már jártak a Himalájában motorral, eldumáltunk velük. Ők is itt bérelnek, szintén ma indulnak. 
Végre átvettük a gépeket és indulhattunk.





 Egy hosszabb aszfaltos rész következett, kanyarokkal, kövekkel, tehenekkel, kutyákkal tarkítva, de nagyon jó hangulata volt. Gyerekek és felnőttek integettek, kocsik dudáltak, üdvözöltek minket amerre mentünk. Megálltunk tankolni egy kis településen. A kutas egyszer csak megkérdezi honnan jöttünk. Mondom Ungreti. Erre ő: Orbán good? Persze csak meghúztam a vállam, most mit válaszoljak erre. Gondoltam is magamban, hol van már az az ember. Erre megszólal megint: Magyar good? Én megint úgy reagáltam. Mondom Puskás. Erre ő: Puskás good, Szoboszlai no. Érdekes mennyire képben vannak.
Görög motorosokkal is összefutottunk és lepacsiztunk (kalimera).
Útközben még láthattuk a Grúz közutasokat munka közben. Képzeljetek el egy kb. négy kilométeres utat, amit felújítanak. Nincs telibe marva az aszfalt, hanem csak foltokban, millió helyen tátonganak a lyukak. Bója, tábla? Ugyan már, figyelj és kerüld ki. Izgalmas volt szlalomozni közöttük😀  De hogy ezt az autósok hogy oldották meg, nem tudom.
Az egyik részen egy furgon állt orral a patakban, és elég tanácstalan feje volt a fickónak. De lehet csak megitatta szegényt.
Bementünk az utolsó boltba, mielőtt felmennénk a hegyekbe, a híres Abano Passra. Ez egy elképesztően látványos hágó 2800 méteren a Tusheti régióban. Sajnos nagyon veszélyes és ezt sok emlékhely is hirdeti. Egyik oldalt a meredek sziklafal, másik oldalon a szakadék, melynek még az alját sem látod, és persze korlát sincs. Murvás, kavicsos, sok helyen vízátfolyással. Gyakoriak a kőomlások. Az év nagy részében zárva van, járhatatlan a hó miatt.
Szóval a boltban még magunkhoz vettünk némi élelmet és vizet, majd megsimogattuk a helyi ebeket. Megfigyelhettük, ahogy a helyiek szinte a bolt ajtajába parkolnak, kocsiajtót nyitva hagyják amíg bemennek, nagyon vicces volt.


Laza hétköznap a kisbolt előtt


 Aztán nagy boldogan, izgalommal telve nekivágtunk az ismeretlennek. Elképesztő látvány fogadott minket. Megállsz, körbenézel és nem hiszed el, hogy ez létezik. Sajnos nagyon sok emlékmű hirdeti, hogy mennyire veszélyes valójában ez az útszakasz.





 Fent a csúcson van egy büfé, ahol nagyon finom helyi süteményeket ettünk. Mindeközben megcsodálhattuk a környező hegyeket, illetve a még előttünk álló utat, mely a völgybe vezetett.
Összefutottunk egy Török motorossal is (merhaba).













Ide is eljutottunk


Leereszkedtünk, Omalo felé vettük az irányt. Az olvadó hó, elég komoly vízátfolyásokat eredményezett az úton, de leküzdöttük őket. A település előtt megálltunk nézelődni, és kicsit beszélgetni egy Belga sráccal. Kilenc hónapja volt úton egy Dacia Duster-el, melyen egy tetősátor díszeleg.

 


Úgy döntöttünk, nem állunk meg Omaloban, hanem tovább megyünk Dartloba (és milyen jól tettük).
Mikor megpillantottuk a kőházakat a domboldalon, ismét leesett az állunk, ma már több ízben. Az időközben lefoglalt szállásunk fent volt a magasban. Oké, de hogy jutunk oda fel? Egyik oldalon csak gyalogút és keskeny híd. Akkor másik irány, át a folyón. Kipróbáltunk több utat, de nem találtuk melyik visz fel a szálláshoz. Akkor vissza a folyón át, és felsétálunk a házaknál. A gond csak az volt, hogy nem voltak utcák. Egyik udvarból a másikba át, aztán vissza. Egy élő labirintusban voltunk, ami nem mellesleg gyönyörű volt, de baromi fárasztó így a nap végén. Végre megtaláltuk a szállást, és a családot, mondták hogy teljesen nem tudunk odaparkolni, de mutattak egy közeli utat. Irány vissza a motorokhoz, természetesen mielőtt leértünk volna, ismét eltévedtünk. Akkor irány át még egyszer a folyón, biztos ami biztos. Leparkoltunk, felsétáltunk, lepakoltunk, megpihentünk. Kiültünk a teraszra, és csak élveztük a természet szimfóniáját: a folyó zúgását, a madarakat, a csendet. A látvány pedig maga volt a ráadás. Micsoda nap volt, micsoda befejezéssel. Köszönjük!


Dartlo









Nagyon finom reggelivel indult a napunk, melyet a házigazdáink készítettek. Ilyen eredeti és csodás ízeket nem mindennap tapasztal az ember. Mennyei volt az étel, melyhez nem a boltból voltak az alapanyagok... 




Elbúcsúztunk, felpakoltunk, és már kelhettünk is át újra a folyón. Mivel ez a végállomásunk volt ezen az útvonalon, így visszafelé haladtunk a tegnapi murvás szakaszon, hogy újra átkeljünk a csodás Abano Passon (2800m). Úgy éreztem már nagyon megy nekem ez a motorozás, így kissé elvitt a hév. Mondanom sem kell, egészen addig, amíg egy saras rész után el nem csúsztam. Nem lett bajom, motoron is csak a bukócső horzsolódott le. Persze pörögtek az eurók a fejemben, vajon mit szól ehhez majd David ,,barátunk''. Innen már óvatosabb voltam, és tudatosult bennem, hogy nem csak az én túrámat szúrhattam volna el... A kormány kicsit ferdén állt az eset után, de ezt a későbbiekben orvosoltuk. (Mint kiderült ezen a napon Húgom meg a jet-skiről pottyant le).
Vízátkelések, sziklafalak, szakadékok látványa kényeztette a szemünket, lelkünket.



 Visszaértünk a tegnapi boltunkhoz (Pshaveli településén), ahol a kutyusok ugyanúgy vártak minket. Most én kínáltam meg őket nápolyival, de a vizet bezzeg nem fogadták el. 


Innen Kutaisi felé vettük az irányt, egy jó nagy adag autópálya szakasszal fűszerezve. Muszáj volt sokat haladni, hogy a holnapi célunkat teljesítsük majd.
 Meg különben is, ki kell kerülnünk Dél-Oszétiát, sajnos ez nem látogatható. Grúzia részének tekintik, a gyakorlatban azonban saját kormánnyal és parlamenttel működik, miközben biztonsági, pénzügyi, és gazdasági szempontból Oroszországtól függ. A terület katonailag érzékeny. Hasonló ilyen terület még Abházia is.
 A pálya elég kemény volt, unatkozni viszont nem kellett, nem egy M6-os. Össze-vissza mindenki, indexet felejtsd el, állandóan figyeled a másikat ki merre hova akar menni. Sávok tájékoztató jellegűek. Nem lett a kedvencünk, de ez is hozzá tartozik. Azon sem kell meglepődni, hogy a leállósávban folyton megállnak, pihenőzni, gyümölcsöt szedni a fáról, vagy vásárolni az árusoktól akik ott értékesítik a portékát. Nekik valószínű nem szóltak, hogy ez mennyire veszélyes. Meglepő módon csak egy balesetet láttunk egész idő alatt, azt is itt a pályán. Végre délután elértük Kutaisit, itt már eléggé le voltunk zsibbadva. Azonban volt itt egy kis feladatunk még. Tavaly mikor Anettal voltunk, akkor az egyik pékségben összebarátkoztunk egy ott dolgozó nénivel. Beszélgetni nem igazán tudtunk, de valahogy megértettük egymást. Közös fotó is készült ekkor, és meg is áldott minket. Na már most, én visszatértem ezzel a közös fotóval. Megálltunk a pékség előtt, és látom hogy a néni bent van. Integetek a motoron ülve bukósisakban. Szegény csak néz, de integetett. Levettem a bukót, egyre jobban néz. Bementem, odaadtam neki a képet. Na és akkor leesett neki, és baromi boldog volt. Mutogatta a képet a munkatársainak, ők is együtt örültek velünk, megható volt. Jól meg is ölelgetett. Aztán kérdezte, hogy hol van ez a lány a képről. Mutattam neki képeket, merre kalandozott az elmúlt időben. Persze ettünk és ittunk egy jót, amit nem engedett kifizetni. De hiába próbáltam pénzt adni, csak tiltakozott. Örülök hogy ez ilyen jól sikerült.


Nagy volt az öröm


Újra előkerült egy seprű


Innen Martvili felé vettük az irányt. Látványban és izgalomban erre-felé sem volt hiány, de mi így szeretjük ezt az országot. Rengeteg állat az úton: tehenek, kecskék, birkák, lovak, disznók, csirkék és a kutyákat már meg sem említem. Janika szerint ez az egész egy nagy állatkert. Láttunk focipályán hálóba keveredett tehenet is, melyet a helyiek igyekeztek kiszabadítani. Igazából öt percenként megállhatnál és fotózhatnál, annyi látvány van. Martvili mellett végül találtunk egy nagyon laza szállást. Szagok, tisztaság ilyesmivel nem kell foglalkozni, főleg hogy átszámolva két főre kb. 6000 Ft 😆
Mostunk a csapban, mivel kevés holmival vagyunk, nem tudunk minden napra hozni, ez nem lakóautó. Ettünk, pihentünk, majd megjelent a házigazda kb. 11 körül részegen, de jó fej volt. Ekkor a hölgy aki gondolom a párja volt, még palacsintát sütött neki... De ez nem az a kopasz fickó volt akivel délután találkoztunk, mikor éppen borotválkozott, és félig habosan köszöntött minket. Ki tudja ki kivel van itt. Nagyon tetszett nekünk a hangulat, ez így volt kerek. Szuper és fárasztó napot zártunk.


Janika megérkezett a boltból








Újabb reggel, újabb pakolás és készülődés. Meleg volt, de eléggé borús. Az esőruháinkat még nem húztuk fel, csak kb. 20 perccel később... Igen, megjött a beígért vihar. Mintha dézsából öntötték volna egyenesen ránk. Inni nem nagyon kell közben, mert a cross bukóba frankón beesik. Óvatosan haladtunk, ilyenkor nagyon csúszós az út, főleg a vaslemezzel borított hidak. Állatokból itt sem volt hiány, egykedvűen bámészkodtak, mi a jó fenét csinálunk mi itt az esőben. És ti?
Időközben megálltunk tankolni, ahol észrevettük hogy amit kaptunk szerszámtartót, az konkréten kilyukadt és majdnem elszórtuk belőle a dolgokat. Ez az, minőségi táska volt, köszönjük. Megoldottuk és hajtottunk is tovább. Indulásnál az addig békésen bóklászó kutyáknak egy pillanat alatt mi lettünk a főellenség. Nem bírják a motor hangját. Kis ijedtség után, nagy gázzal megoldottuk a problémát. Az egyik településen kerülni kellett, mert a híd amin át akartunk kelni, konkrétan szét volt szedve, mert felújítják. Kicsit keveregtünk, mert az első tábla kivételével már jól ki volt jelölve a terelés. Gyönyörű utakon gurultunk Mestiáig. Erdők, sziklák, folyók, vízesések, források. Közben megszabadulhattunk az esőruháktól végre, mert már kezdtünk dunsztolódni, mint a barack befőtt a spájzban.






 Mestia előtt a hegyi kanyargós utakon, utolértünk egy több autóból álló konvojt, akik lassan haladtak vészvillogóval. Időbe telt mire megelőztük őket, nem is értettük miért ilyen lassúak. Aztán később megálltunk fotózni, inni a fűben heverő csőből (de tuti hogy a forrásból jött, itt így szokás), amikor visszaelőztek minket. Na kezdhetjük elölről, gondoltuk. Azonban egészen hamar egy kereszteződésnél utolértük őket, mindenki össze vissza parkolt alig fértünk el, mutogattunk meg gázfröccsöket adtunk. Aztán megláttuk a fekete autót ami elöl haladt, ott állt és mindenki körülötte feketében, az asszonyok meg sírnak... Na ekkor esett le, hogy ez valami halotti rituálé. Gyorsan el is húztunk onnan, nagyon bizarr volt. Olvastam erről, és kiderült, itt az a szokás, hogy autóval konvojban elkísérik az utolsó útjára. Erősen dramatizált, és vannak sirató asszonyok akiket fel lehet fogadni. A következő falvakban is láttunk fekete ruhás embereket csoportokban, gondolom várták a konvojt...


Mi baj lehet...


Mestiában ebédeltünk finom khinkalit, aztán elindultunk fel a hegyre, hogy megnézzünk egy tavat. Persze az eső visszatért, de mi csak haladtunk felfelé a csúszós, sáros úton. Néha belegondoltam, hogy a fenébe fogunk innen lekeveredni, de hamar elhessegettem. Mire felértünk nem sokat láttunk, ködben volt minden. A tavat sem értük el. Az út is egyre lehetetlenebb lett, nem erőltettük tovább, visszafordultunk. Elárulom, izgalmas volt lefelé is, de minden rendben ment. 

Mestia


Khinkali


A majdnem kilátás


Utunk Ushguli felé folytatódott, gyönyörű helyeken. Közben megálltunk pihenni egy buszmegállóban, amit vastagon száraz tehénszar borított. A legjobb hely egy jó kis sim kártya cserére...(muszáj volt, mert a teló nem vette fel a töltést, és azon volt a net) Welcome in Grúzia 😅 (Igen, tudom, úgy mondják hogy Georgia, de nekem marad így, mint pl.: Macedónia és nem Észak-Macedónia).

Hangulatos


Majdnem steril volt

Szállást nem foglaltunk előre Ushguliban, úgy voltunk, majd ha odaérünk szétnézünk és ami tetszik azt választjuk. Így is lett, azonban a szűk kis utcákon a tehénszarban (ez még nem volt száraz) nem volt egyszerű forgolódni, de megoldottuk. Kiszúrtunk egy sima kis házat, ami mindkettőnknek tetszett. Meg is alkudtunk, vagyis ebből már nem volt mit alkudni, 2500 Ft átszámolva egy főnek egy éjszaka. Az alsó részen konyha, előtér kályhával (ami nagyon fontos volt a vizes ruháinknak), valami kis bisztró, fent pedig három szoba(egyikben a család lakott), osb lap falakkal, lemeztetővel, ahol nem hogy szigetelés nincs, de még párazáró fólia sem. Nagyon átjött a hangulata, éreztük, hogy jól választottunk. Elmentünk felfedezni a környéket, az elképesztő hangulata magával ragadott. Ushguli 2200 méteren fekszik, kb. 70 család lakja a kis falut. Az év 6 hónapjában el van zárva a külvilágtól. A látképet meghatározzák a 9-12. század között  épített szván tornyok, melyek védelmi célt szolgáltak, illetve a háttérben nyújtózó havas hegycsúcsok. A 10-15 méter magas lakótornyok, 3-5 szintre vannak tagolva. A bejárat több méter magasan van a talaj felett, így a létra felhúzásával biztonságban voltak. Minden szinten nagy lapos kövek voltak a feljáró mellett, hogy lezárhatóak legyenek. A gyerekek a nők és idősek az első emeleten rejtőztek, a férfiak a felső ablakokból harcoltak.
Vacsora után még sétáltunk egyet a sötétben, és persze bemásztunk az egyik toronyba, elég izgi volt, majd a helyi kutyákkal barátkoztunk. Hazafelé menet összefutottunk két helyi fiatallal, akik a tehénszarban faraltak a bringáikkal. 😀
Jól esett ledőlni a kemény nap után. Ja és érdekességképpen itt meg is dőlt egy teória, ugyanis eddig minden szálláson ugyanaz volt a Wifi jelszó: 12345678, itt azonban már bonyolódott.


💗


Na most akkor kinek van elsőbbsége?





Szállásunk





A meghódított torony




Hűvös reggelre ébredtünk. Megkaptuk a reggelit, amit egy Grúz motoros srác társaságában tölthettünk, és jól elbeszélgettünk. Felpakoltunk, majd indultunk is a közelben lévő gleccserhez. Kavicsos úton haladtunk egy darabig, majd az útból gyalogút lett. Körbenéztünk, fotóztunk, de nem gyalogoltunk beljebb.








 Majd indultunk vissza, hogy a településen elforduljunk balra és leereszkedjünk a hegyekből. Az úton azonban két behajtani tilos tábla díszelgett. Ez így elég fura látvány volt, mert ha arra nem tudunk menni, akkor baromi nagyot kell kerülnünk, és túl sok benzinünk sincs már. Megkérdeztünk egy helyi boltost, aki megnyugtatott minket, hogy nyugodtan menjünk arra, és benzinkút is lesz 70 km múlva. Megköszöntük a segítséget és útra keltünk. Elképesztő látványban volt részünk ismét. Szép lassan leereszkedtünk a kanyargós utakon, hol kőomlással, hol állatokkal tarkítva. Kis falvak, nagy szegénység, ami nem túl vidám látvány, de nagyon izgalmas hangulata van.




Hű társaink






 Később elértük a nagyobb falvakat, városokat, és végül újra az autópályán gurultunk. Most volt aki azért állt meg a leállósávban, hogy virágot szedjen...De a legelő tehenek látványa sem kockázatmentes, vagy a kóbor kutyáké. Elértünk egy útépítéshez, ahol egy sávon haladt a forgalom. A többi fel volt marva, és néhány bójával elválasztva. Elől egy nagyon lassú tréler haladt az emelkedőn. Mit csinál a Grúz ha siet? Behajt az útépítésbe (szerencsére üres volt, sem gépek sem emberek). Mit csinál a  motoros turista? Követi a helyi szokásokat... Feljebb azért volt egy fickó aki kissé mérgesen, piros zászlóval kiterelte az élelmes sofőröket, vissza a helyes útra. Gorinál lementünk a pályáról, tanakodtunk mi legyen, menjünk szállásra, vagy haladjunk még. Mivel jó időben voltunk, az utóbbit választottuk. Közben amíg pihentünk, figyeltük a helyi közlekedést meg az embereket. Volt egy csávó, aki egyszer csak valahogy odakeveredett és elindult az egyik irányba. Stoppolt, de nem vették fel. Elindult az ellenkező irányba. Jött-ment céltalanul, aztán egyszer csak felvette valaki, de totál más irányba ment mint először. Ki érti ezt, de nem is kell értenünk, csak mosolygunk rajta. Kinéztünk egy szállást, de nem foglaltuk le, kb. 1 óra távolságra valami kis településen. Még kicsit vissza a pályára, aztán le. Kis utakon haladtunk tovább, közben a boltban vásároltunk, ahol éppen bent hűsölt egy elég nagy kutya. Térkép szerint már közel voltunk, de keveregtünk kicsit. Murvás utak, szőlőhegy, aztán a bokrok között egyszer csak előbukkan pár  lepusztult emeletes ház, nem is értettük hogy került ide. Gyerekek az utcán játszanak, roncs autók, felnőttek kint a padon ülnek,  és mindenféle kötelek lógnak le, végükön kampóval. Először nem esett le, aztán láttam, hogy azzal húzzák fel a vizes kannákat a lakásokba. Tehát valószínű nincs bent víz... Innen is kikeveredtünk valahogy, és pár kilométer után megtaláltuk a szálláshelyet. Ahogy odaértünk, három nagy kutya, ugatva ugrott a kerítésnek belülről. Na ekkor már tudtuk, hogy nem akarunk itt aludni, guruljunk arrébb és keressünk másikat. Motor leállít, neten keresgélünk, közben megjelent egy hatalmas kutya. Na jó, akkor innen is menjünk, de egyszerre indítsuk a motorokat és tűz. Nem sokon múlott hogy leszedjen minket a motorokról, de megúsztuk. Később megint megálltunk, keresgélés, tervezés. Fáradtan már nehezen megy ez így a nap végén. Rendben, találtunk egy jót, kb. fél órára innen. Kb. 500 méter volt már csak vissza, mikor beállt a főúton a forgalom valami baleset miatt. Jobb oldalon kavicsos rész, meg mindenféle cégek, benzinkutak. Mit csinál aki siet? Jobbról szépen elmegy a sor mellett, a grúz íratlan szabályok szerint...Nem is volt ezzel gond, egészen addig, amíg a meg nem jelent szirénázó tűzoltóautó pillangóhatást nem keltett. Persze hogy mindenki lehúzódik előle jobbra, ahol mi haladtunk. Izgalmas pillanatok voltak így fáradtan a nap végére de minden jól alakult. A szállás egyszerű és nagyszerű volt, ilyen mobilház jellegű, mondanom sem kell hogy olcsón.
Itt még találkoztunk három motorossal (Olasz, svájci és német). Kiderült ők már visszafelé tartanak a 20 000 km-es körből, Mongóliát és Kazahsztánt is megjárva. Gyors mosás, kaja, zuhany, alvás. Altató ma sem kellett.


A boltőrző
(nem is volt lopás)

Szállásunk



Felhős reggelre ébredtünk, ebből még bármi lehet, de nem állít meg minket senki, irány Gergeti, fel az Orosz határ felé. A történelmi Grúz hadi út köti össze Tbilisit Vlagyikavkazzal. Legmagasabb pontja a Jvari-hágó 2395 méterrel. Jvari (kereszt), nevét egy korábban állított vörös kőkeresztről kapta. Az út rendkívül látványos, de keskeny és kanyargós, hatalmas forgalommal. 
Persze az eső utolért minket már az út elején, így gyorsan beöltöztünk az egyik faluban. Itt behívtak minket egy úgynevezett múzeumba, de nem ez a megfelelő szó. A lényeg, hogy a fickó aki integetett nekünk, összevásárolt mindenféle régi autókat, amik most ott rohadnak az udvaron. Nagy csibész volt a srác az egyszer biztos. Kb. 1000 forintot kért a belépőért. Mondtam hogy én nem megyek be, Janika majd úgyis készít fotókat, gondoltam magamban. Mondja nekem, hogy igazából én már a múzeum területén állok, ezért fizessek. Ember, itt vagyok a járdán, menjek át a túloldalra vagy mi? És akkor kacsint, hogy hülyéskedett. Hát fura poénjai voltak az egyszer biztos. Na akkor én most kóstoljam meg a mézet amit árul. Eperméz, miért ne. Venni úgy sem fogok, nem bőrönddel jöttem. Mire kihámozom magam a sisakból, addigra már ott nyújtja felém a kóstolót, egy műanyag kis pálcikán. Nagyon finom volt tényleg, és persze akarta hogy vásároljak. Megköszöntem a lehetőséget, és akkor látom, hogy a pálcikát belerakja egy pohár vízbe, a másik három mellé... Nem akarom tudni hányan kóstoltak előttem.


A ,,múzeumnál''




Az eső hol jobban, hol még jobban esett, de mi csak haladtunk. Egészen egy útzárig, ahol két teherautó összeért, és a Kamazról lefolyt a gabona. Vártunk kicsit, amíg a sofőr lapátolt (itt nem voltak közutasok) és egy sávon mehetett is a forgalom. Ahogy haladtunk felfelé, egyre nagyobb köd fogadott minket. Az Orosz barátság emlékművet nem is láttuk, nem baj majd visszafelé. Előtte viszont van egy félig nyitott alagút, ahol aszfaltoztak. Na itt volt torlódás, tolakodás rendesen. A tömény aszfaltszag és a zaj nem volt éppen túl kellemes, de akkor mit szóljanak szegény melósok.


😟


 Amire elértük a Gergeti kolostort, szerencsére elállt az eső. Csoda egy hely, csoda kilátással.
Innen ugye már visszafordultunk Tbilisi irányába. Az eső persze újra rákezdett, én pedig rosszul tépőzáraztam be a ruhámat, és szép ,,kellemesen'' becsorgott a víz az ölembe.
Megnéztük a barátság emlékművet, majd előre tolakodtunk az alagútnál, hogy haladjunk. Itt már rendőrök felügyelték a forgalmat.
A török étteremnél  azonban megebédeltünk, és gyönyörködtünk a látványban. Persze jól összecsöpögtettünk ott mindent a vizes ruháinkkal, de nem szóltak. Biztos örültek mikor távoztunk. Még a kályha mellé is pakoltam ügyesen, csak hát az nem volt befűtve.


Gergeti kolostor




Sajnos nem volt víz a medencében


Orosz-Grúz barátság emlékmű
(még mindig egyidősek vagyunk)







Megcéloztuk Tbilisit, ahol ki is néztünk egy olcsó, de jó szállást. Nem foglaltunk, mert a képeken nem volt egyértelmű, hogy be tudjuk-e rakni a motorokat az udvarba vagy nem. Odamegyünk és meglátjuk. Útközben elhaladtunk a ,,múzeumos'' srác mellett, aki éppen az úton szaladt egy motoros elé, hogy beinvitálja. Gondolom mézet is kapott... Dudáltunk, visszaintett.

A fővárosba beérve brutális forgalom fogadott minket, nem volt egyszerű haladni. Próbáltunk a helyi motorosok után utat törni, de így sem volt egyszerű. Szabályok? Itt azok már nincsenek... Nagy nehezen megérkeztünk a szállásra, de nem voltunk túl boldogok, mert esélytelen volt, hogy az udvarra beálljunk. Az utcán nem mertük kint hagyni a gépeket.
Nem volt kedvünk másik szállást nézni, fáradtak is voltunk már. Addig nézelődtünk, míg a szomszédban találtam egy családi házat udvarral. Bementem, a kis srác beszélt angolul. Megkérdeztem, hogy itt hagyhatnánk-e a motorokat egy éjszakára, természetesen fizetek érte. Persze, nyugodtan, este bezárják a kaput, kamera is van, és nem kell fizetni. Azért csak elfogadott egy 5 euróst. Így már nyugodtan foglalhattuk el a szállást, és indulhattunk felfedezni a várost. Bejelentkezésnél azonban én még kértem egy hajszárítót, hogy a vizes holmikat megszárítsuk. A srác kicsit furán nézett a két kopasz srácra, de nem firtatta.
 Nem törődtünk a közeledő esőfelhőkkel. Buszra ültünk, és szerettünk volna fizetni, de csak legyintett a sofőr. Ó, mondom milyen jó arc az öreg, akkor ingyen utazunk. Aztán pár megálló után leesett nekünk, hogy ott van a terminál amin mindenki lecsippantja a kártyáját. De már nem vesződtünk ezzel, ingyen utaztunk.
Körbenéztünk a központban, persze közben leszakadt az ég. Szuvenír shopokba menekültünk, de végül az esőben indultunk haza, mert csak esett folyamatosan. Közben láttunk egy nénit, aki kukászsákokat árult, esőruha gyanánt. Buszoztunk egyet, természetesen most is ingyen, aztán séta vissza a szálláshoz, a szakadó esőben, papucsban, tócsákban és fröcskölő autók kíséretében. De ez már az a pont volt amikor csak röhögsz az egészen. Ismét ránk fért a pihenés.


Csak szabályosan





T3




Eljött az utolsó nap reggele. Kisétáltunk reggelizni, meg kiválasztottunk három barackot az egyik árusnál, aki csak legyintett, ingyen odaadta. Közben láttunk egy nénit, aki a kukából zsákokat válogatott (remélem nem őt láttuk tegnap árulni). Majd lemostuk a motorokat a közeli mosóban. Nem abban a nagyon lerúgottban, azt nem mertük bevállalni, jó volt most a modernebb. Pakolás, és újra motoron, a mai táv azonban rövid lesz.





 Kicsit megjártuk még a városi forgalmat, hogy meglátogassuk a ,,Grúz Stonehenget''.  A főváros északi részén helyezkedik el egy dombon, ez a monumentális emlékmű: Chronicles of Georgia (Grúziai krónikák). Harminc méter magas oszlopokból áll, melyet 1985-ben kezdtek el építeni, és a mai napig befejezetlen. A bronz- és rézdomborművei, Grúzia 3000 éves történelmét, uralkodóit, bibliai jeleneteit ábrázolják.













Innen visszatértünk a kiindulópontra, a kör bezárult. Tüzetesen átnézték a motorokat, sőt a szerelő srácnak ki is kellett próbálnia. Unokatesómnak szépen visszaadta a kauciót, nekem azonban várni kellett, hiszen ott volt a sérülés. Vártunk egy darabig amíg telefonálgatott, aztán megszületett a döntés. Egy szép kis összeget levont az enyémből, és elbúcsúztunk. Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy tőlük béreltünk. Nem a levonás miatt, azért vállalom a felelősséget, én okoztam. Hanem a hozzáállásuk, felkészületlenségük. A motorok állapotáról csak annyit, hogy tele volt sérülésekkel, amit gondolom az előző bérlők okoztak. Gondolom tőlük is szépen levontak, csak a hibák nem lettek javítva. 
Intéztünk egy bolt taxit, ami nem volt egyszerű, mert többen visszamondták, de végül csak megérkezett egy bordó Toyota Camry. Hello my friend, üdvözölt minket a sofőr. És már kérdezte hogy hova tartunk, mert ő is el tud vinni minket Kutaisibe... Nem, köszönjük busszal megyünk. Ok, akkor töröljem a fuvart az applikációból, mert neki úgy jobb. Elvisz minket a pályaudvarra ne izguljunk, csak töröljem ki. Nem igazán tudtam hogyan, de ekkor már odalépett, és a magyar nyelvű alkalmazásban már nyomkodta is amit kell. Már kívülről tudta mit kell nyomni, nem először csinálta. Hiába, Grúziában élelmesnek kell lenni. Egész nyugodt volt az út alatt, megkérdezte kapcsolhat-e zenét, meg rágyújthat-e, de az utóbbira nemet mondtunk. Végül elköszöntünk, és mindenki ment a maga útjára. A pályaudvar elsőre káosznak tűnt, nem igazán találtuk meg az indulási helyet, de végül minden jól alakult. Azért láttunk furcsa dolgokat itt is. Alvó sofőr a busz rakterében, nyitott ajtókkal persze, mert nagyon meleg volt. Két járat között gondolom pihent szegény. Most a City Bus-al utaztunk, ez igényesebb volt. Idefelé a Georgian Bus társasággal érkeztünk. Közel négy óra múlva leszálltunk Kutaisiben. Nem mentünk ki közvetlen a reptérre, hisz hajnalban indul csak a gép, így az esti órákat még itt töltjük. Bolt taxiztunk egy kicsit ismét, és máris az óvárosban voltunk. Étterem, majd bolt, végül a parkban pihentünk és néztük a helyi ,,versenyzőket'' ahogy száguldoznak az autókkal, motorokkal, késő éjszaka.


Chizi-bizi

 Hajnali egy órakor kimentünk a helyi járattal a reptérre, és megkezdődött a procedúra. Minden rendben ment, reggel 6-kor már Pesten voltunk. Az őrzött parkolóból kijött értünk a transzfer, és nemsokára már hazafelé tartottunk az autóval.
Nagyon jól éreztük magunkat, szuper élmény volt. Hálásak vagyunk, hogy mindezt átélhettük. És hogy visszatérünk-e? Szerintem bármikor. Janika szerint: legközelebb csak saját motorral. Erre is vannak opciók amúgy, van kiszállítás Magyarországról.






Továbbra is bátran ajánlom ezt a csodaországot mindenkinek!
Köszönöm, hogy velünk tartottatok. Jó utat, és sok kalandot. 😎