A Nagy Út (I.rész)

Hív az El Camino

(2019.06.05)

Miért?

Hogy miért is vágok bele a 800 km-es gyaloglásba?

Erre tudok pár indokot, választ, de mégis az Út végén fogom megkapni az igazit, hogy miért kellett végigjárnom. Részben kalandtúra, kihívás, kíváncsiság, a másik oldalról pedig szeretnék válaszokat kapni bizonyos kérdésekre, melyeket már ,,belepakoltam" a hátizsákomba.

Tehát irány a híres Szent Jakab zarándokút! 

Mit várok tőle?

Nincsenek nagy elvárásaim, nem teszem magasra a lécet, szeretném ha részese lehetnék, a többi jön magától. 

Sok mindent olvastam mások élményeiről, mind spirituális, mind egyéb síkon, de szerintem ebben az a jó, hogy ez az Út személyre szabott, mindenkiből mást hoz ki. Persze most még csak okoskodom így kettő és fél héttel az indulás előtt, hisz valódi képet a végén fogok kapni.

Mikor is?

Egy ideje megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy legalább egyszer ezt szeretném végigjárni. Ez év tavaszán jutottam el arra a pontra, hogy nyár végén belevágok és innentől napi szinten néztem a repülőjegyeket. 

Hosszas keresgélés után végül le is foglaltam a Wizz Air augusztus
13-án induló Bordeaux-i járatán a 27A ülést. 

Innen majd busszal és vonatokkal jutok el Saint-Jean -Pied-de-Port -ba, hogy megkezdhessem a rejtélyes utazást.

A munka:

Az utóbbi időben intenzíven jelen volt az Út az életemben, mintha tudta volna, hogy nemsokára találkozunk. Élménybeszámolók, könyvek, emberek akik készülnek, jelek, pozitív üzenet, illetve a munkámban is megjelent, most éppen Spanyolországban vagyok. 😊

Kettő és fél éve döntöttem úgy, hogy belevágok, elég az álmodozásból és kifogásokból, én kamionsofőr leszek. Persze ehhez is kellett egy hatalmas ,,pofon", de mindennek oka van.

Kemény melóval, munka mellett megcsináltam a jogosítványt. Vonzott az utazás gondolata és jelenleg is ez doppingol. 

Kicsit több mint egy éve járom Nyugat-Európa útjait, nagyon sok szép helyre eljutottam.

A bringám velem tart, így a parkolón kívül is van élet. 😉

Nem könnyű a munka, mindenki máshogy éli meg az egyedüllétet. 

Vannak napok mikor legszívesebben elhajítanád a kulcsot és van amikor a tengert bámulva hálát adsz, hogy ebben is részed lehet. Kell hozzá kalandvágy, elhivatottság, lemondás, alázatosság, alkalmazkodás.

Sosem tudod reggel milyen lesz a napod, időben leparkolok majd vagy  késő este keresgélhetek parkolóhelyet, mikor már alig van időm. Számolgatni kell, de persze ebbe is csomó tényező beleszólhat, ami nem rajtad múlik és nincs két egyforma nap, ami változatossá teszi az egészet. Tömény  és annál is töményebb, így tudnám valamennyire leírni. 

Hogy meddig szeretném csinálni, nem tudom, majd az Út talán erre is választ ad. 😊 

Itt az idő, vágjunk bele...

(08.13)

Utazás és egyéb gondolatok:

Saint-Jean-Pied-de-Port egy gyönyörű, varázslatos hely. 16 óra utazás után sikerült elérnem a célt, vagyis a startot. Autó, repülő, busz és két vonat útitársa voltam.

Most már megnyugodtam, abban a pillanatban ahogy erre a csodás helyre megérkeztem. Mintha csak engem várt volna valami az állomáson és szüntelenül kitartott a választott időpontomig.

Tegnap nagyon nyűgös vagy hisztis voltam (igazából mindkettő). 

Köszönöm húgomnak, hogy nem rúgott ezért fenékbe, pedig szerinte megérdemeltem volna ( szerintem is) , de ehelyett egy cetli fogadott reggel a zoknimban:

,,Az ember nyugtalan teremtmény, s időnként racionálisan nem megmagyarázható indokok alapján mennie kell. Valahová. Ha jó neki, ahol van, azért. Ha nem, azért. Utaznia kell! Hisz ebben a menekülésben 

van az Ő SZABADSÁGA! "

(Találd meg Te is az utad!!

Várunk haza ha megtaláltad)

Egyszerűen az utazás előtti nap nekem ilyen. Talán ekkor fogom fel, hogy te jó ég mire vállalkoztam. Nem akartam belevágni, elindulni, mert láttam magam előtt, hogy ez valami képtelenség. Most itt ülök a rajtnál és csak rajtam múlik hogy megcsináljam és természetesen azon leszek.

Az autózás még éjjel a sötétben, álmosan, míg a repülés már világosban zajlott, a fehér, vaníliás vattacukrok felett.

A hegyek felülnézetből is lényűgözőek, megkapó látvány, ahogy a felkelő Nap játszik az árnyékokkal.

Bordeaux-ból Bayonne-ba, emeletes TGV vonattal volt szerencsém utazni, ami szerintem nem is a síneken közlekedett, hanem vajon csúszott. Bayonne-ból pedig egy kis ,,helyi járattal" robogtunk a hegyek között és azok gyomrában, a kristálytiszta vizű patak mellett.

A szállás teljesen rendben van, nagyon kedvesek, tiszta, főzni is lehet, de nekem elég most a ,,mikró" is.

Holnap reggel szeretnék időben elindulni a hosszú Útra. Igazából felfoghatatlan hol a vége, de nem is ez számít, hanem maga az Út, de nyilván a cél is fontos, hogy egyáltalán elinduljunk valahova.

Azért valahogy ma is sikerült észrevétlenül 13 kilométert gyalogolnom a nagy utazásban.

Akkor legyen ez a bemelegítés. 😉 

  

 

 

(08.14)  1.nap   Saint-Jean-Pied-de-Port - Roncesvalles /25km

A ködpaplan alatt alvó városból indult el a Nagy Út kora reggel. 

A napfelkeltét így már meg is csodálhattam, ahogy felébreszti és életet önt a tájba. Aztán emelkedő és emelkedő és később is emelkedő. Megváltás volt átkelni a csúcson (1437m), ahol már Spanyolország fogadott.

Nagyon sokáig aszfaltút volt a szőnyegünk, de végül ez is elfogyott. Ma nagyrészt Chris-el túráztam, aki egy Görög származású, Kanadában élő fickó. Programozó, így szeretett volna felkelni a gép elől és ledobni pár extra kilót (az előbbi sikerült, a többit majd később).

Nagyjából egy tempót mentünk, hol érdekes dolgokról beszélgettünk, hol pedig csendben magunkkal.

Lenyűgöző volt a táj, a hangok, az illatok és persze az időjárás. Juhok, tehenek, lovak szabadon mindenfelé, kolomppal a nyakukban, amely sokszor finom dallamként csengett. Amúgy állítólag nekik van elsőbbségük mindig, na ebben nem is merült fel kétely. Egy hatalmas albergue (zarándokszállás) volt a mai cél Roncesvalles-ben, az erdő szélén. Nagyon szép, nyugodt hely, holnap reggel innen tovább, hisz még van pár kilométer. 🙈

(08.15) 2.nap  Roncesvalles - Larrasoana /27km

Ismét varázslatosan kezdődött a nap. A reggeli szürkületben elhagytam a szállást, ami szuper volt (leszámítva a horkolósokat, de hát ez ilyen).

Érdekes, hogy reggel 6 óra tájban először csak pár neszt hallasz, aztán szépen lassan egyre többen pakolnak, villanyt kapcsolnak, hogy egy újabb nappal közelebb kerüljenek Santiago-hoz. Bele az ismeretlenbe egyedül, de mégsem egymagad.

Bagolyhuhogás, madarak éneke kísért a kora reggeli sötét erdősávban, ahol egy Stephen King regényben már ott ólálkodna a gonosz valamelyik tölgy mögött, de itt nyoma sincs semmi rossznak.

Itt csodák és persze kis fájdalmak lehetnek, mert az Út nem adja könnyen magát, ezt a térdeim nehezményezik...de jó, még szinte el sem indultam.

Délelőtt a csapadék is megmutatta magát, hogy vele is számolni kell. Eleinte csak permet formájában, majd egy kicsit jobban, de nem volt vészes. Az esőruhám jól teljesített.

Sok erdei részen vezetett az ösvény, így a fák mint élő esernyő szerepét töltötték be. 

Később már napsütésben araszoltam hegynek fel és le, de közel sem volt olyan kemény, mint a tegnapi átkelés a Pireneusokon.

Eleinte csak a lejtőkön, aztán máshol is éreztem, hogy minden hajlításnál baromira fáj a térdem. Kenegettem krémmel, mely egy kicsit javított a helyzeten, de nem lett az igazi. Bízom benne hogy javulni fog, mert ez így nem maradhat.

Aszfalt, kavics, nagyobb kövek váltották ma egymást, de nagyrészt erdőkben haladtam, ami nagyon tetszett (pár szakaszon a Mecsekben éreztem magam, ahogy kaptatok fel a Jakab-hegyre). 

Larrasoana volt a mai cél, melyet sikeresen teljesítettem (27 km). A tervem szerint holnap Pamplona érintésével folytatódik az utam.

(08.16) 3.nap  Larrasoana-Zariquieugi /26km

Csípős reggelen kezdetét vette egy újabb nap, mely nem volt annyira kellemes. A tájjal továbbra sem volt gond, csak a térdeim... Lehet vissza kellene venni a tempóból... Csak ez olyan nehéz, mikor még annyi kilométer van vissza.

Lejtő, emelkedő, sík terepek követték egymást, hol a patak, hol pedig az aszfaltcsík mellett. Kanyarogtam az erdőben, hegyek között, dombokon, míg végül elértem Pamplonába. Pontosabban előbb az elővárosba (Trinidad). Fura érzés volt a városban sétálni, emberek, autók, rohanás, hétköznapok. A jeleket is nagyon figyelni kellett, mert elvegyültek a mindenféle városi jelzésekkel, reklámokkal, táblákkal. Egyszer be is néztem egyet, 1 km extra lett a jutalmam.

Pamplona óvárosa meseszép, bár kicsit ,,unreal" a régi házak aljába telepített neonreklámos Burger King és egyéb boltok sorával.

Minden évben megrendezik a bikafuttatást ezeken az utcákon, melyek akkor kevésbé biztonságosak.

Annyira megtetszett a város, hogy meg  is ajándékoztam magam 2 db térdszorítóval. Ekkor már nagyon fájt és kicsit segített is úgy éreztem.

A várost szép lassan elhagyva, egy Német lánnyal mentünk pár kilométert, de Ő nemsokára letáborozott, neki véget ért a napi etap.

Gondoltam én még lenyomok egy ,,hatost" a következő szállásig ... jó nagy hülye voltam. Meleg, emelkedő, kövek, végtelen út. Az utolsó kilométerek brutálisak voltak. A bal térdem nagyon nem bírta, alig tudtam ránehezedni. Végül felértem a hangulatos kis településre, ami ekkor nem tűnt annak, inkább az utolsó állomásnak.

Ekkor már a lépcsőn is alig bírtam felbicegni, láttam hogy itt a vége, kész eddig jutottam, ennyire voltam képes, csomagolj és menj haza 3 nap után.

Pihenés következett, lementem a fogadóba, kiültem a napernyők alá és csak úgy voltam.

Egyszer csak az egyik asztalnál integetnek, hogy menjek oda. Egy Lengyel testvérpár, egy amerikai csaj (Karlene) és egy kanadai hölgy (Heather) társaságában találtam magam. Sztorizgattunk, megbeszéltük ki miért, merre, mikor, hol. Szóba került a térdem is, majd előkerült egy kis fájdalomcsillapító, később pedig Carlene szerzett nekem egy pár túrabotot. 

Először nem hittem el... ez most komoly? Nekem? Honnan? Miért? Nem is ismerjük egymást.

Kiderült, a csapostól szerezte, valaki itt hagyta és most rajtam fog segíteni. Hihetetlen komolyan. Annyit kért a lány, hogy jussak el Santiagoba (minden erőmmel ezen leszek-gondoltam- de nem tűnt megvalósíthatónak).

Vissza kell vennem a tempóból, át kell gondolnom az egészet, hisz még rengeteg van vissza. Remélem a botok segítenek majd és akkor okosan, rövidebb távokat tervezek ameddig nem javul. Nagyon belekezdtem, ezt mutatják a jelek. Ezekkel a gondolatokkal tértem nyugovóra, de előtte azért még megnéztük együtt a naplementét.

(08.17)  4.nap  Zariquiegui - Cirauqui /20km

Már reggel szép volt az idő, hamar lekerült az aláöltöző. Kis emelkedő következett a csúcsig (Alto del Perdón - 766m) itt található a zarándokkaraván szoboregyüttes és természetesen gyönyörű a panoráma. 

Már itt éreztem, hogy a botok kulcsszerepet játszanak, de a lefelé vezető szakaszon maga volt a csoda. Ma is hálálkodtam Karlene-nek, mert többször is összefutottunk.

Learatott búzamezők, erdősávok és kis hangulatos falvak követték egymást.

Az emberek köszönnek; Holá, Buen Camino, Buenos Dias - mosolyogva ejtik ki a szavakat, nagyon jó érzés, mintha biztatnának bennünket, gyerünk, veled vagyunk megtudod csinálni.

El sem hiszem hogy 20 km-t lenyomtam ma, hála a botoknak. Lehet már az elején kellettek volna, de én nagy lazán belevágtam nélkülük. Mindenképpen egy jel volt, hogy lassítsak, nyugi, élvezd az utat.

                               

                                                 

                    

          

(08.18) 5.nap   Cirauqui - Villamayor de Manjardin /23km

Reggel még az autópályát kerülgetve, többször átbújva alatta, majd később városi környezetben és szőlőültetvények között folytatódott az Utam. Egész kellemes lehetett volna, de a bal térdem tett róla hogy ne így legyen (nem sírok, csak azt írom ami van). 

A jobbos egész jól rendbe jött, de a bal ahogy megkapja a súlyt, baromira fáj. Biztos jót tenne egy nap pihi, de én nem szeretnék, még rengeteg van vissza. Holnap lehet könnyítek egy kicsit és elküldöm a csomagom a következő szállásig, hisz erre is van lehetőség 5 euro fejében (ezen még erősen gondolkozom).

Az időjárás nem rossz, esőruhára nincs szükség... izzadni viszont, azt lehet.

Az Irache kútból tényleg bor folyik, nem kamu, bár én ezt most nem értékeltem annyira, mint akik előttem töltögették a palackokat. Bevallom, a tejnek jobban örültem volna.

Az utolsó kilométerek szokás szerint borzalmasak voltak, nagy fájdalmak gyötörtek és a táj csak emelkedett. Végül megláttam a szállást, mely egy lépcsősor tetején volt, így előbb leültem és erőt gyűjtöttem. Összegyűltünk páran, mindenki máshonnan jött: Brazília, Németország, Írország, Kanada, Franciaország...

Este Jézus meditáció lesz, bár ilyesmire nem készültem, de miért ne?! 

(08.19) Villamayor de Manjardin - Torres del Rio /20km

A mai napot kis csalással, csomag nélkül, könnyedebben tettem meg, de nem fájdalommentesen. 

Fura volt így, úgy éreztem magam mint egy teknős, aki megszabadult a páncéljától.

Viszonylag sík terep fogadott, széles utakkal, körülöttem tarlók, távolban a hegyek. Olyan semmilyen nap volt igazából, sok gondolkodással, de még nem érkeztek válaszok.

Tudom még az elején vagyok és türelem, de valahogy azt érzem hogy mindjárt vége, mert ilyen térdekkel ez nem fog menni.

Holnap újra hátizsákkal folytatom és sok pihenővel. Ha kell akkor nagyon keveset megyek, csak legyen már javulás.

(08.20) 7.nap  Torres del Rio - Logrono /20km

Ma volt 5 perc amikor nem fájt a térdem, akkor igazán élveztem az Utat. Holnap pihenőnapot tartok és megnézem a várost (Logrono). Ha nem javul, akkor ennyi volt nem fogom végigszenvedni az Utat, úgy döntöttem.

Elég mogorva felhők kísértek ma, de szerencsére csak ijesztgettek.

Szőlők, kertek, tarlók, hol aszfalt, hol kavicsos út.

Logrono nagyon szép, pedig még csak ma érkeztem és keveset láttam, de majd holnap felfedezem súlyok nélkül és persze pihenni is fogok. 

Most futottam össze az Argentin sráccal, akivel egy napon kezdtük, pedig azt hittem mindenki megelőzött.

Olyan ez mint egy film, néha felbukkannak majd eltűnnek a szereplők.

(08.21) 8.nap  Logrono /pihenő  0km

Ma megvolt a pihenő, amit már többen tanácsoltak és végül beláttam, hogy szükségem van rá.

Persze mikor reggel és este néztem az igyekvő zarándokok táborát Logrono hídjánál, kicsit összeszorult a szívem, hogy nem tarthatok velük. 

Lehet erre tanít az Út, csak én makacs vagyok. Lelassulni, nem rohanni... lehet rosszul választottam melót? Ez pont az ellenkezője a mindennapoknak. Korán kelni, időben elvinni az árut, majd irány felrakni, minden az időről szól, ami hol szoros, hol lazább. 

Szeretem a pörgést, fura mikor csak úgy lenni kell, nem érzem magam hasznosnak, mintha pazarolnám az időt. Ezen majd gondolkodom még, szerintem érdemes.

Javult picit a térdem, jegeltem, kenegettem, úgyhogy holnap folytatom tovább. 😉

(08.22) 9.nap  Logrono - Nájera /30km

Reggel 6-kor ,,frissen, fájdalommentesen" nekivágtam a 30 km-es etapnak. Féltem, hogy mi lesz, hogy bírja majd a térdem. Most valahogy máshogy fájt, de talán picit javult.

Szinte egész nap szőlőültetvények között vitt az Utam (már úgy éreztem, hogy a Német rali vb-n vagyok és a következő kanyarban felbukkan Tanak a Toyotával...álmodozni csak szabad). 😇

Egy szakaszon azonban az autópálya mellett haladtam, ismerős zajok, melyeket már sokszor hallottam. De én nem akarok zajforrás lenni és nem akarok a ,,dobozban" ülni...hát akkor gyerünk, ne add fel, most még jó helyen vagy. 

Gondolataimból egy kamion dudálása riasztott ki, majd kölcsönösen integettünk egymásnak. Az alkatomból biztos nem jött rá hogy kamionos vagyok, így szerintem egyszerűen csak kedveli a zarándokokat (lehet Ő  is erről az Útról álmodozik).

Vége a sok pornak, kavicsnak és elérem Nájera városát. Kis keringőzés után meg is találom az esti szállást, mely adomány alapú, ki mit gondol annyit dob a perselybe.

Hatalmas terem, tele emeletes ágyakkal, melyek elég közel vannak egymáshoz, így egyszerre több emberrel is aludhatsz együtt. 😁💤

Nagyon kedvesek voltak a bejelentkezésnél, már hozták is a vizet és a jeget a térdemre, mely igazán jólesett. 

Közölték, hogy pont tegnap szállt meg náluk egy Magyar srác, Thomas. Akkor pont elkerültük egymást. Ez van, majd csak talizok Magyarokkal valamikor.

Irány a bolt, aztán kis főzés, pihi és persze holnap tovább és tovább.

(08.23) 10.nap  Nájera - Redecilla del Camino /32km

Hajnalban indulás, így már a fennsíkon élvezhettük a napfelkeltét Dave-el, a kanadai fickóval, akivel az első településig tartott a közös utunk.

A zöldellő szőlőültetvényekben gyönyörködtem még egy darabig, majd átadta helyét a sárga tarlóknak. 

A gabona már jó helyen van, már csak a bálák emlékeztetnek a termésre.

Megint volt egy rész az autópálya mellett és integethettem is egy ,,Wabis" kollégának, aki visszaintett és dudált is. 😊

A Nap egyre jobban melegített, az út pedig folytatódott így beraktam a fülhallgatót és megszólalt a: The Cranberries majd ezt követte Phil Collins és ekkor lendületet kaptam.

A térdfájás talán enyhébb, de nem akarom elkiabálni, a jég sokat segített.

Újabb település, ahol egy kamion várakozott a felrakón. Gondoltam itt az alkalom (nem, nem vezetni 😆 ) és elkértem a levegőpisztolyt, hogy kifújhassam a cipőmből a port. Meglepetten nézett a sofőr, de szívesen segített.

Elértem a szállást, de senki sem nyitott ajtót.

Kis pihi után, úgy döntöttem lenyomom azt az 5 kilométert a következő településig.

Ekkor már nagyon meleg volt és az erő is elmaradt valahol, mikor rám mosolyogtak a napraforgók, visszamosolyogtam és új lendülettel meneteltem a szállásig.

Nagyon egyszerű kis ház volt, egy Francia családdal osztoztam a szobán. Már találkoztam velük korábban egy szálláson, de akkor valahogy nem kommunikáltunk.

A férj korábban agyvérzést kaphatott, mert a jobb kezét és lábát igen nehezen mozgatta. Hatalmas szeretet áradt belőlük, elképesztő volt mikor együtt vacsoráztunk. Egy szót sem szólhatok a térdfájásommal, Ő sokkal jobban szenved és csak mosolyog és megy tovább az Úton.

Folytatás a második részben...